Szülői támogatás

Adott egy pici lány, aki úgy nő fel, hogy ő pedig versenyző lesz, az önmaga által választott sportágban. Nem a szülők és kényszer hatására, hanem saját indíttatásból vágott bele a rendszeres gyakorlásba.

S elindult ezen az úton. Sajnos a külső tényezők sokszor elbizonytalanították. Jöttek a hullámvölgyek, a lent és fent érzése, mintha egy hullámvasúton ülne.

Egyszer úgy érzi, képes elérni a felhőket, máskor pedig mélyen a "béka feneke" alatt méterekkel landol.

Akkor talán több volt a csalódás, a titokban elhullajtott könnycsepp, mint a felhők megérintése. De MEGÉRTE, hiszen mindenből tanulunk, és rengeteg szép emlékkel és sikerélménnyel gazdagodtam.

10 évvel később, anyaként, a napi feladatok mellett, lett egy plusz elfoglaltság: Barnika foci edzései.

Minden alkalommal látom a szemében a csillogást, ami egykor annak a kislánynak is megvolt. Természetesen támogatjuk és megadjuk neki az esélyt, hogy az álmainak éljen, mindaddig amíg lelkesedéssel csinálja, és ha egyszer másfelé fordul az érdeklődése, azt is elfogadjuk. Azt gondolom, nincs más dolgunk, szülőknek, mint támogatni gyermekeinket a saját választott útjukon. Kinek ismerős ez az érzés?

Párkapcsolat

A legtöbb  kislány úgy nő fel, hogy királynőnek képzeli magát gyerekként, mert azt láttuk, hogy ez olyan jó dolog. Jó dolog, mert a királynők kedvesek, szépek, s minden  csoda megtörténik az életükben, ráadásul a királyfival (életük férfijával) is egy hosszú boldog életet élhetnek. Ezzel már kapunk egy olyan képet, amit követni szeretnénk ha felnővünk, s ha ez összhangban van a családban látott férfi női szerep mintával, vagyis mikor azt láttuk, hogy anya-apa egységben tudott működni egymással, akkor ezt mint egy idilli kép raktároztuk el a fejünkben, szívünkben. Később viszont amikor megéljük az első csalódást a párkapcsolatban, ez a kép hanyatlásnak indul. Elkönyveljük, hogy mi már nem királynők vagyunk többé, csak egy olyan valaki, aki akárhogy próbálja önmagát adni, mindig kevésnek bizonyul. Ekkor elkezdjük magunkat a körülöttünk lévőkhöz hasonlítgatni, egy hamis önképet formálunk csak azért, hogy megfeleljünk másoknak. Minél közelebb akarunk jutni a gyermekkorban felállított idilli képhez, mégis annál messzebb jutunk tőle. S jön egy újabb kapcsolat, de már hamisságokkal, játszmákkal, mert már mi magunk sem tudjuk pontosan merre haladunk, átadjuk az irányítást másoknak, vakon bízunk a társunkban, s mivel mi sem vagyunk tisztában önmagunkkal, a hasonló hasonlót vonz törvényére hivatkozva,  vele is ugyanez a helyzet, így ha a végén koppanunk, akkor szomorún vesszük tudomásul, hogy annak ellenére, hogy én mindent bevetettem, mégsem vagyok jó. Tehát elmondhatjuk, hogy ha önmagunkat adjuk is kudarccal végződik, ha nem akkor is. Velem sem volt másképp.

Sokáig féltem önmagamat megélni, mert amikor ezt tettem, a legtöbb esetben kudarccal végződött. A fiúk folyamatosan otthagytak, vagy másról álmodoztak mellettem, vagy csak egyszerűen közölték, hogy sok vagyok nekik. Nyilván ezeket az energiákat én sugároztam ki magamból, amire ők így reagáltak, mivel nem volt rendben az önértékelésem, az önmagamról alkotott kép sokszor meginogni látszott, így könnyen a csiki-csuki játékok közepette találtam magam.

 Emlékszem aznap mikor a férjemet megismertem elhatároztam, hogy nagyon jól akarom érezni magam a bőrömben. Hogy értsétek… Dubaiban éltem akkor, s ez egy hétvégi napon történt. Délelőtt felhívott egy barátnőm, hogy elvisz pár óra múlva egy magyar kerti partira. Nem voltam lelkileg a legjobb állapotban, hisz a szerelmi életem mint írtam már, nem igazán volt a toppon. Akkor még elég tudatos sem voltam ahhoz, hogy a Most-ra fókuszáljak, s ne vesztegessem az energiámat olyan dolgokra, amin jelen pillanatban nem tudok segíteni. Egyébként imádtam Dubait, a munkámat, de volt egy bizonyos hiányérzetem. Szóval aznap különösen kicsinosítottam magam, s a tükörbe nézve a hála érzete fogott el, mindenért. Picit mintha valaminek az előszele megmutatta volna magát, vagy legalábbis valami, ami kimozdított abból a sajnálat energiából, ami hatalmába kerített az elmúlt időkben. Szóval másodpercek alatt feltöltődtem, hisz a fókuszomat a Most-ra helyeztem, s nem arra, ami nincs az életemben, vagyis a hiányra. Elmentem a partira, s ott volt az a srác, akiről már hallottam, de korábban elutasítottam minden szervezett programot annak kapcsán, hogy összeismertessenek minket csak úgy, hisz úgy voltam vele, hogy ha valamiért találkoznunk kell, akkor úgyis fogunk, ha nem, akkor úgysem, bármit csinálhatok. Biztos nektek is volt már olyan, hogy valamit nagyon szerettetek volna, s az akkor, abban a pillanatban nem jött össze. De kisebb vagy nagyobb idő múlva egy még jobb verzióban megérkezett az adott dolog, vagy személy. Egy tanulság, hogy ne ragaszkodjunk mindig egy adott dologhoz, ha úgy érezzük, hogy nehézkes, engedjük el, s nyissunk ki újabb kapukat az új dolgokra is, s az adott pillanatban az fog megérkezni, ami számunkra a legjobb. Ez velem is megtörtént.

Hamarosan egy szépen alakuló kapcsolatban találtam magam, olyan volt, s lett, amire mindig is vágytam. A legcsodásabb társat kaptam meg, akivel nincsenek játszmák, csak mi vagyunk a valódi önmagunk, s ez a két személy abszolút kompatibilis egymással. Persze a többi férfiak is értékesek akikkel előtte találkozgattam, csak mi valamiért nem illettünk össze.

Sok mindennel tudjuk hátráltatni magunkat, de nem éri meg. Csak bíztatni tudok mindenkit, hogy higgyünk magunkban, s az elképzeléseinkben, mert a világ belülről megváltoztatható. S amikor nehézségekkel szembesülünk ne felejtsük el, hogy mi magunk vagyunk azok, akik képesek  felülkerekedni ezeken, s tenni azért, hogy ez jó legyen, pusztán azzal, hogy bízunk magunkban, s a saját képességeinkben.

Az anyaszerep

Biztosan sokunkat érint az iskolakezdés vagy netán a bölcsi, ovikezdés témája. Én két csodálatos gyermek anyukájaként elmondhatom, nekem is kicsordult egy-egy könnycsepp a szememből, amikor beadtuk a drágákat legelőször.

Az elmúlt napjaim azzal teltek, hogy sakkoztam az időmet a gyerekek közt, mivel Barnikám öt napig csak 2 órákat volt iskolában beszoktatás végett. Lizusunk pedig nagyon belejött az egyedül óvodába menésbe, egyedül a Barnussal telt utolsó nap, s az azt következő nap telt némi szomorúsággal az elején, hisz tudta,  hogy most ha pár órára is, de külön lesznek. Sokat beszéltünk nekik erről mi hogyan lesz, tehát felkészülve fogadták az új helyzetet, így egy nap után már nagyon szépen tette mindenki a kis dolgát.

Emlékszem mikor először mentünk oviba a testvéremmel mennyire  sírtunk. Egy-két napig nem is nagyon tudtak velünk kommunikálni, mert csak sírtunk és sírtunk, legfőbbképpen azért, mert hiányzott anya. Anyának a megszokott illata, s maga a közelsége. Az anya biztosítja a szeretetteljes, meleg otthoni légkört, s saját érzelmeivel tölti fel a családi teret, amivel pozitív érzelmi hátteret biztosít szeretteinek. A legfontosabb, hogy maga a személy aki ebben a szerepben van, jól érezze magát, harmóniában legyen önmagával, s a szeretete könnyedén áramoljon kifelé, elérve ezzel a körülötte lévő embereket. Viszont  ha ebben az áramlatban hiba keletkezik, akkor az érzelmek háttérbe szorulnak, s a gondolataik kezdik el irányítani a cselekedeteiket aminek a következménye, hogy feladat és teljesítmény orientáltá válik, s a környezetétől is ezt várja majd el. Eltűnik  a szeretet, s a helyébe nagyfokú elvárás jelenik meg. Ekkor elkezdjük hasonlítgatni magunkat másokhoz, a saját családtagjainkkal sem leszünk elégedettek, valamint a családi idill egysége is  felborulhat, s ezáltal minden nehézkessé, kényelmetlenné, merevvé válik. Szóval ezeket szem előtt tartva, próbálunk  mi is figyelni, mit hogyan mondunk, ennek ellenére  igen van, hogy én is felcsattanok a gyerekkel szemben, van hogy nekem is elfogy a türelmem, viszont a bántó kijelentések azok amiket mindenképp mellőzünk. Semmi esetre sem szeretnénk elvenni az önbizalmukat, a magukba vetett hitüket, hisz ez a jövőjük alapja, ami mindenképp csak előnyükre válik.

Mikor megszületett az első gyermekünk, valakitől azt hallottam, hogy ne felejtsem el, a gyerek hozzánk születik, a mi már meglévő kis egységben lévő családunkba. Utalva arra, hogy a picikének kell hozzánk beilleszkednie, nem nekünk kell feladni érte az életünket.. Szerintem egy gyermek érkezése mindenképp egy nagy változás az úgymond gyerektelen létben, amire felkészülni szerintem nem lehet. Persze lehetnek tapasztalatok innen onnan, de amikor valami "élesben" történik, az mindig másabb.  Emlékszem amikor az otthon töltött két  napot a Barnus szinte végig üvöltötte. Ott álltunk fáradtan, kétségek közt, hogy de mégis most miért sírhat. Szépen kezdett enni, szép környezetbe, boldog szülőkhöz érkezett, s tessék... Végül a védőnő elmondta, hogy valószínűleg éhes. Ahogy elkezdtem többet etetni, szép nyugodt babává alakult. A hormonháztartásom cikázását most inkább nem részletezném, mert az aztán 70%-ban mindent vitt. Állandóan a férjemet öleltem volna, annyira vágytam a közelségére, amiben egyébként sem volt hiány, de én még többet akartam. Éreztem, hogy ez a picike baba most már mindig itt lesz, s az én, mi felelősségünk, hogy az ő élete hogyan alakul, s ez így mind összevetve még nagyobb kalamajkát okozott bennem. A csoki evésről is ejtenék pár szót, mikor napokig szinte azon éltem, mert egyedül voltam a babával, a férjem dolgozott, persze segített munka után, de sokszor tényleg azt éreztem, hogy az emeletről lemenni nincs időm, nemhogy ebédet főzni, szóval nem csoda, hogy a szülés után még plusz pár kilóval gyarapodott a súlyom. Anyukám pár hónap után a skype-on megkérdezte, hogy meddig akarom ezt még csinálni? Beszélni alig bírtam a fáradtságtól, állandóan Barnika igényeit néztem, azt hittem ez a normális. Persze normális hogy a gyermekünkre, családunkra figyelünk de sokszor milyen áron? S akkor változtattam. Rendszert vezettem az életünkbe, már nem akartam minden szösszenetre szoptatni, csak akkor ha valóban úgy gondoltam, hogy éhes. S ennek meg is lett az eredménye, hisz végre nyugodtan volt időm elkészülni ha mentünk valahová, hisz ki tudtam nagyjából számolni, hogy mikor lesz a következő evése Barnusnak, s végre a hajmosás, főzés sem tűnt már olyan hercehurcának mint azelőtt. Valahogy elkezdtem élvezni az egész dolgot, ami egy babával jár. Addig olyan volt, mintha egy mocsárban álltam volna, ami egyre erősebben húzza lefelé a testem, s néha egy kis remény megcsillanni látszott, hogy van kiút ebből a hálóból. Elkezdtem átérezni az anyaság valódi fogalmát, hisz szerintem a legtöbb nő fejében van egy kép, hogy ez mit is jelent. Nekem is volt, de nem mindig szolgált előnyömre. Mindent görcsösen jól akartam csinálni, tökéletes anya akartam lenni, s emellett tökéletes feleség. S amikor ebbe valamilyen "hiba" csúszott, úgy éreztem magam, mint akinek kihúzták a lába alól a talajt. Gondolok itt arra, amikor a gyereknek is kifejlődik a kis személyisége, s rájön, hogy van szabad akarata, de az valahogy nem egyezik a tiéddel.  Márpedig az anyának meg kell óvnia a gyerekét mindentől, meg különben is, milyen anya az olyan akinek a gyereke nem eszik meg mindent, s nem alussza át az éjszakát, stb.. Szerintem mindannyian ismerjük ezeket. Persze sok mindennek van segítő jellege, s ezt el is fogadjuk, hisz én mindig nyitott voltam arra, hogy esetleg  tényleg változtassak, ha valami olyat hallottam, ami előnyömre szolgált. A ThetaHealing módszer alkalmazásával  kezdtem valóban megismerni önmagam, s kezdtem lehántani a hátráltató érzelmi tényezőket magamról. Már nem akarok a legjobb anya lenni, csak az, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy a gyermekei boldogok, kiegyensúlyozottak legyenek. Még mindig jól akarom csinálni,  sőt tudom, hogy mindenki jól akarja csinálni, de már nem azért, hogy a környezetemnek megfeleljek, hanem azért, mert végre jól érzem magam úgy ahogy vagyok.

A sport és én

A sport már korán az életünk részévé vált, hisz apa gyakran vitt minket focimeccsekre, vagy a családi program része volt, egy-egy jó kézimeccs átszellemült szurkolása a stadionban, több ezer ember közt.. Imádtuk. Szuper volt érezni az ünneplő közönség buzdító szavait.

Nyuszkóval először atletizálni kezdtünk, közben az iskolában röplabdát játszottunk, majd a majorettbe is belekóstoltunk, kéziztünk, s aztán nekem jött, s maradt is a lovaglás.

Olyan kislány voltam, akinek mindig volt egy kis úszógumija itt is, ott is. Emlékszem egy iskolai tábor által, apa a telefonban viccelve mondta a testvéremnek, hogy gurítson haza, amit én komolyan vettem, s pár órán át sírtam emiatt. A kedvenc testnevelési tanárnőnk ajánlotta, hogy kezdjünk el atletizálni, mert szerinte ügyesek vagyunk Nyuszkóval, illetve már anyáék is gondolkodtak valami sporton nekünk hisz a mozgás mindenre jó hatással van, például: segíti a testi-lelki fejlődést, a stressz levezetésében is nagy szerepe van, illetve megtanít minket az elszántságra, az alázatra, s a saját korlátaink legyőzésére.

 Az, hogy egy gyerek sportolhasson viszont a szülőktől is nagyfokú odafigyelést, menedzselést, támogatást igényel.

Imádtuk az edzéseket, a közösséget, s a rendszeres versenyeket. Az, hogy több sportot kipróbáltunk azért is volt, mert mindent szerettünk volna kipróbálni, amihez kedvünk volt. Olyan is volt, hogy két barátnőnkkel saját koreográfiát tanultunk meg egy számra, s jelentkeztünk egy tehetségkutató versenyre, amit sikerült megnyerni.

Nyuszkó mozgásérzéke mindig is jobb volt, viszont az alázatunk, akaratunk, lelkesedésünk hasonlóan hajtott minket előre minden egyes szituációban.

Emlékszem 15 éves voltam, amikor egyik nap megláttam a lovaglást a tévében, vágytam rá, hogy kipróbálhassam. Mindig is imádtam, s sírtam a lovas, állatos filmeken. Az autópályákon elhaladva egy-egy lószállító mellett, mindig azt reméltem, hogy egyszer nekem is lesz ilyenem. Furcsa, mert ezt írva most, még mindig érzem azt a melegséget, izgatottságot ami akkor átjárta a testem. Szerencsémre anya egyik barátnőjének a lánya is épp akkoriban szeretett volna elkezdeni lovagolni, így a szülők megbeszélték, hogy elvisznek minket. Alig vártam azt a napot. Hihetetlen nagynak tűntek lentről a lovak, de ahogy felültem, éreztem, hogy ennél csodálatosabb dolog nincs a világon. Imádtam az istálló szagát, a környezetet, s mindazt amivel ez az egész járt. Otthagytam a kézilabdát, mert úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a dolgot, ami én vagyok. Egyre többet akartam menni lovagolni, egyre több időt töltöttem az istállóban. Anyáéknak egy kikötésük volt, hogy ne menjen ez a szenvedély a tanulás rovására. Nem sokkal azután hogy elkezdtem az új pályafutásomat, egy edzés alatt háromszor sikerült leesnem a lóról. Teljes kezdőként még nem tudtam kezelni egy ló vágtába beugrását, s abból pedig egy jó pár bakolást (ilyenkor a ló lehajtja fejét, púposítja a hátát, farát megemeli s még ki is rúg általában). Anyukám látta az utolsó esésemet, ami nem volt kicsi, s reménykedett, hogy na majd ez elveszi a kedvem. De nemhogy elvette, még jobban akartam, hisz megszerettem volna tanulni a lovaglás technikáját, s megérteni, hogyan is működik ez az egész. Hisz itt egy élőlénnyel dolgozunk együtt, aki ugyanúgy érez mindent mint mi, csak nem tud beszélni. Minél több időt tölt az ember velük, annál jobban képesek vagyunk megismerni őket. Csodálatos állatok, akik nem akarnak ártani az embernek. Épp azért olyanok, vagy viselkednek úgy néha ami minket esetleg negatívan ér, mert így tudják kifejezni a saját elfojtásaikat, bánatukat, amit mások okoztak nekik. Gondoljunk csak bele egy iskola lónál, aki megy napi több órát különböző lovas alatt, mennyi hatásnak van kitéve. Mindent éreznek, s nagyon könnyen túlnövik a lovast, ha valami kényelmetlen helyzetbe vannak beskatulyázva. Hisz valljuk be, hogy sokkal nagyobb az erejük, mint egy emberé, ezért az erővel való megközelítésük sosem hoz eredményt.

Volt olyan, amikor megkaptam lovaglásra egy olyan lovat, ami mindig háttal állt az istállóban, tehát érezhető volt,  hogy teljesen elvesztette a bizalmát az emberek iránt. Amikor kikötöttük a lovaglás után, hogy szépen letisztogassuk, minden egyes alkalommal addig ficánkolt, míg el nem szabadította magát. Félt minden pillanatban, hogy mi fog vele történni. Azért félt, mert olyan embereknél volt, akik nem következetesen, szépen felépített folyamat által próbáltak vele együtt fejlődni, hanem gyorsan, erőből akartak teljesítményt elérni, viszont az erő a lovaglásban az ember által többnyire agressziót jelent, amivel a ló is agresszióval válaszol. Erről a lóról egy versenyen nagyot estem, hisz mielőtt felültem volna rá, megkértem valakit, hogy fogja meg a fejét, mert sajnos a rossz múltja miatt, nem tudott nyugodtan állni, s megvárni míg egy lovas a hátára ül. Időközben viszont a hölgy elengedte a ló fejét, s én megböktem véletlen a ló oldalát, s erre ő vágtázni kezdett. Én pedig nem tudtam összekaparni magam a levegőben, így leestem. Ő elszaladt, én megsérültem, de egy csepp harag sem volt bennem iránta. Sajnáltam, hogy ilyen lett mások által, pedig én láttam rajta a változást a közös munkánk során, viszont ennek korrigálása nem egy-két nap, hanem hosszú út.

Nekem is volt saját lovam. Ő maga volt a csoda. Nagyon intelligens, nagyszerű karakterű ló volt, akivel együtt tanultam, fejlődtem az alapoktól egészen a legmagasabb kategóriáig. Ő volt a mindenem, a barátom, a társam, stb. A lovaglás is egy ugyanolyan sport, mint bármely más. Azért hogy jöjjenek a sikerek, szorgalmasan dolgozni kell, nap mint nap. Talán egy dologban mégis különböző, hogy nem lehetséges hetekre nyaralni menni a lovak mellett, vagy csak úgy a szögre akasztani, ha már nem akarjuk csinálni, mint bármelyik sportcipőt. Emlékszem még kezdő koromban egy két napos pihenő után az edzőm megkért, hogy mozgassam már meg az egyik lovát. Tudni kell, hogy a lovak 2-3 napi boxban állás után tele vannak energiával, alig várják, hogy  mozogjanak. Az a megoldás történhet ilyenkor, hogy visszavesszük a napi étel adagjukat mondjuk felére. De a versenysportban 2 napnál több állást nem igazán szoktunk hagyni. Ez is csak ünnepek alatti elutazás során történhet. Ez pont olyan, amikor mi emberek leállunk pár napra a rendszeres edzésből, mi is érezzük, hogy de jó lenne már újra mozogni valamit. Bementem a boxba, s a ló rúgott két nagyot felém, ami, mondanom sem kell, hogy majdnem eltalált. Pár percet remegtem a box előtt, s utána összeszedtem magam, s újra bementem hozzá, s kivittem és futószáron lemozgattam.
 Az akkori sportpályafutásom alatt egy szabályt megtanultam, hogy mindig vissza kell ülni a lóra, amennyiben ez ott akkor lehetséges. Tehát választhattam volna azt, hogy feladom, s búcsút intek ennek az egésznek, de én inkább a lószeretet által döntöttem úgy, hogy folytatom. Szerettem. Kemény, fáradtságos munka, de megéri. Sok mindent nyerünk egy állattal való kapcsolódás során. Például megtanuljuk a türelmet, az alázatot, a gondoskodást, az együttműködést, a tiszteletet, odafigyelést, a felelősség vállalást. Az iskolán kívül az istállóban éltem az életemet,  szinte aludni jártam csak haza. Ez szerintem sok lovas társamnak ismerős.;) Arról álmodoztam, hogy nemzetközi versenyeken veszek majd részt, netán olimpián, olyan lószállítom lesz amiket korábban az autópályákon láttam. Volt példaképem is, motivációs videókat néztem Egerszegi Krisztiről, s Balczó Andrásról. Egy kedvenc idézetem is volt a falon ami így szólt: "A győztesek, soha nem adják fel, akik feladják, soha nem lesznek győztesek". Osztálykirándulásra nem jártam, nyaralni is csak pár napra mentem. Csináltam, szerettem, ez volt a mindenem. Rengeteg befektetett munka, energia s a szülők részéről pedig a sok beletett összeg. Fizetés az edzőnek, a versenyeken, a szállások, szállítás, s a ló, ugyanis a versenysportban bizonyos szint felett már számít, ki milyen adottságú lovon ült. Egy idő után kezdett egyre nagyobb teher lenni a szüleimnek ez a dolog, hisz ők azt látták, hogy ebből fenntartani magam s a lovamat nem igazán lehet olyan  fiatalon amilyen akkor voltam, s hogy ne feledkezzek meg arról sem, hogy két testvérem van még, akik lehet hogy valamit nem kapnak meg az én drága hobbim miatt.
 Több oldalról, több nekifutásból próbáltam saját utamon járva megpróbálni folytatni, s fenntartani a versenyzés állapotát, de egyedül kevésnek bizonyultam. Végül beleegyeztem, hogy adjuk el a lovamat. Emlékszem mikor jött érte a lószállító, s készítettem rátenni a lábszárvédőket, egy pillanatra sem akart megállni, mocorgott, érezte.... Pedig róla tudni kell, hogy képes volt perceket úgy állni, s várni, hogy nem mozdult sehová. Bízott bennem..

Tehát ez Magyarországon a lovas karrierem, az akkori életem legfőbb, s legfontosabb  állomásának végét jelentette.

A sztori folytatódik...

Tapasztalatok

Kiskoromban nagyon szerettem a gyerek meséket. Bevallom, azóta is hiszek a csodákban, elhittem, hogy mindaz ami ott történik, a való világban is megvalósulhat. Például: hogy a jók mindig elnyerik méltó jutalmukat, s hogy létezik a "herceg fehér lovon".  Sokáig ezek mint elérhető célok lebegtek a lelki szemeim előtt.

Sokszor délutánonként mikor hazaértem az iskolából, elvonultam a szobámba zenét hallgatni, s mindig álmodoztam. Voltak céljaim. Mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy elérem az adott vágyamat, s minden úgy lesz ahogy én azt elképzeltem, vagy ahogy a mesékben láttam.

Néha viszont a sors felülírja a dolgokat. Amikor azt hiszed tudod mi fog következni az életedben, akkor jön valami olyan, amire nem számítasz.

Sok mindent tanulunk innen-onnan az életünk során, s mindig csak a gyakorlatban tudjuk meg, hogy valóban jól csináljuk e, azon az úton járunk e, amelyiken akarjuk, hogy legyünk. Haladunk, míg egyszer csak az élet rá nem koppint a fejünkre, s egy pillanatra megállj-ra kényszerülünk. Ha viszont többször kapjuk ezt a jelet, elkezdünk gondolkodni a miérteken. Keressük az okokat, hibáztatjuk magunkat, az életet, netán ehhez egy sajnálat illetve áldozat szerep energiája is társul. Elkönyveljük, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, hogy az élet milyen nehéz, s hogy másokhoz képest ilyenek vagy olyanok vagyunk. Ez velem sem volt másképp.

13 éves koromban elütött az autó. Épp egy heti betegségből való gyógyulásom utolsó napján voltam otthon, amikor a házunknál megtörtént a baleset. Anyukám csak egy fékcsikorgásra lett figyelmes, s arra hogy valahogy repülök hozzá, bár nem oly módon, ahogy ő azt látni szerette volna. Akkor először láttam félelmet anya szemében. Az ikertestvérem később az iskolából érkezve fél órán át gubbasztott az asztal alatt becsukott szemmel, annyira megijedt a hír hallatán, hiába álltam ott az ajtóban könyörögve neki, hogy jól vagyok, csak van egy pár sebem. A nővérem is ahogy hazaért, rohant be a házba, hogy láthasson. Életemben először éreztem, hogy minden rosszban van valami jó, s hogy minden tanít valamire, még ha azt akkor nem is tudjuk, hogy mire. A repülésem következtében a vállamra estem a járdaszegély előtt picivel. Szóval sokkal rosszabban is járhattam volna. Megtapasztaltam az emberek szeretetét. Az összes fiú osztálytársam meglátogatott egy szép csokor virággal, még az is eljött akire nem számítottam. Anyának rögtön segített egy kedves fiatalember bevinni a házba, amikor szegénynek már semmi ereje nem volt a látottak után. Valóban igaz az állítás, hogy minden rosszban van valami jó. Most már viszont azt is tudom,  hogy meg lehet kapni az emberek szeretetét másképp is, nem kell hozzá baleset, vagy betegség, vagy egyéb negatív élmény.

Később egy ló futószárazása közben, eltört a bal kezemen a középső ujjam. Tudom, hogy  ez szinte hihetetlen, de így volt, s ráadásul úgy, hogy nem csavarodott rá a futószár, szóval elképzelni sem lehet, hogyan történt. Olyan fájdalmat még nem éreztem mint akkor, amikor a fájdalomcsillapító hatása elmúlt. Nem adtam fel a munkát, mentem, csináltam, s haladtam az utamon. Volt célom, méghozzá az, hogy minél jobb lovassá váljak, így egy kézzel is dolgoztam, s a lovaglást is megoldottam, futószáron szár nélkül. Azt, hogy nem álltam meg, nem bújtam az önsajnálat mögé, az a szüleinknek is köszönhető. Dolgoztak, voltak céljaik, s minden egyes nap tettek érte, hogy minél hamarabb elérjék azokat. Nem mondom, hogy mikor ezek megtörténtek velem, nem éreztem rosszul, szerencsétlennek, s nem szégyelltem magam, s nem tettem fel a kérdést többször, hogy na ez most miért kellett?

Van az a mondás, hogy "ami nem öl meg az erősít"; én is úgy gondolom, hogy valóban erősödünk minden egyes negatív élethelyzet után. De mire is szolgál minket itt a megerősödés? Szerintem valahol legbelül, megveregetjük a saját vállunkat, hogy jól van ez megtörtént, túlélted, s tovább mentél, tehát képes vagy bármiből felállni s haladni tovább. A Thetahealing technika által viszont megtanultam, hogy nem kellenek a játszmák, a negatív megtapasztalások az életünkben ahhoz, hogy elnyerjük a dicsőséget önmagunkkal szemben. Ezt meglehet élni a pozitív megtapasztalások által is. Ez a lényege az önfejlesztő módszernek, hogy kijövünk a minket már nem támogató hitrenszerekből, negatív szerepmintákból mint például az áldozat szerep, stb, s megváltoztatjuk egy olyan pozitív érzésmintára, amit támogat minket, s hozzásegít  az önmagunk boldogságához való elérésben.

A profi lovas pályafutásom végét járva, éppen egy nagy szerelmi csalódás közepette, elkezdtem a Testnevelési Egyetemet, ahol aztán nemsokkal később, az egyetemi sítáborban, 3 helyen tört el a lábam. Megmondom őszintén, nem ez volt életem legjobb időszaka. A történethez még meg kell említenem, hogy amikor az oktatónk felajánlotta, hogy mehetünk egy nagyobb pályára, a térdem megfájdult, s mondtam nekik, én nem megyek. De aztán meggondoltam magam, mert jött egy olyan érzés, hogy ne már, mit fognak gondolni rólam a többiek, azt, hogy megijedtem? Felmentem, s reccs.

Hibáztattam e magam? Picit biztosan, s jött a mi lett volna HA érzés, s a mi lesz most így velem…? A legnehezebb az volt, hogy azt éreztem, amit már korábban kifejtettem, hogy csak velem történhet ilyen a családban, szóval visszaestem a szegény én, milyen szerencsétlen vagyok kategóriába. Ezzel szembesülni nem volt épp a legkellemesebb. De hogy kijöjjek ebből az önsajnálkozó, szerencsétlen én érzésből, kettő mondat ismételgetése segített, egy, hogy minden nehézség után jó dolog jön, kettő pedig, bármi is történik az életemben az élet halad tovább, s nekem menni kell vele…. Szóval ezek valahogy éreztették velem, hogy igenis egyszer csak jó lesz Ez….(EZ=mármint az életem, s elérem a vágyaimat, csak kitartás)de minden olyan távolinak tűnt. Az  önértékelésem a béka feneke alatt több ezer méterre, az életről, a világról való viszonyom hamar a negatívba fordult. Kilátástalannak hittem mindent, kivéve egy dolgot, a családomat, a nagyszerű szüleimet, a testvéreimet, hisz tudtam, hogy  hozzájuk bármikor fordulhatok. De ennyi idősen az embernek vannak már saját elképzelései az életéről, mit hogyan szeretne csinálni, merre akar tartani. A kedves, pozitív, lelkes leányból egy idegroncs lett. Ha valaki nem úgy szólt hozzám, egyből sírtam, s kivert a víz. Azért a pozitív életérzés kis szikrája újra megmutatta magát, s felhívta a figyelmemet, hogy kezdjem el értékelni az életem még a történtek ellenére is.

Nem volt könnyű elkezdeni, viszont elsőként a tanáraimtól  kapott könyv, ami tele volt az évfolyamból a  sítáborban résztvevő diákok, felügyelők aláírásával, s jókívánságaival, egy picit szikráját fellobbantotta annak az érzésnek, hogy igenis szerethető vagyok, önmagam, s mások számára is. Hálát éreztem  a sorsnak, hogy a nehéz percekben is segít Nekem, s éreztem a remény illatát.…GONDOLOK ITT ARRA, hogy amikor úgy érzed teljesen elvesztél, választhatod az abszolút süllyedést, s mint egy örvény lehúz, s ki tudja milyen negatív vége lesz ennek az útnak, vagy megállsz pillanatra s csak beleérzel a dolgokba, s megkeresed, meglátod csak azt az egy( vagy több) dolgot, amiért már megéri felállni, s továbbmenni. Amikor már nem a hiányra ,negatívon van a fókusz, hanem képes vagy  meglátni az örömtelit az életedbe, akkor a szikra egyre erősebben fog lobogni. S elvezet oda, ahol akkor lenned kell, s érezni fogod a támogatást, a segítő kezeket. Ez legyen például a gyógyulás, vagy egy baráti segítség, egy terapeuta, egy új munkára találás, vagy egy új párkapcsolat, vagy épp egy régi köszön vissza, csak más minőségben.

A mai napig ha kezembe akad a könyv, melegség s hála tölt el, s már csak mosolyt csal az arcomra, nem rossz érzést a baleset emléke, története.

A lábadozásom alatt anyukám barátnője egy könyvvel ajándékozott meg: A Titok című könyvvel. Imádtam, mintha a Bibliát tartottam volna a kezemben.  Kiolvasása után, valahogy mintha összeállt volna minden a fejemben, ami eddig zavarosnak tűnt. Szóval spirituális életszemléletem azon a napon kezdetét vette. Egyre több ilyen jellegű  olvasmányt vettem, s hálát éreztem a sorsnak, mindennek, hogy a legjobbkor érkezett be ez az új ismeret az életembe .Valahogy azt éreztem, hogy minden új értelmet nyer, tudtam, hogy az életem igazán még csak most kezdődik. Megláttam a rosszban a jót, éreztem, hogy le kell ülnöm magammal (amit a 6 hét otthonlét alatt meg is tehettem), s kezdtem átértékelni az életemet. S nem azt észrevenni, ami nincs, vagyis a hiányt a sóvárgást látni, hanem hogy én hol vagyok ebben az egészben, mit szeretnék, s oda helyezni  az energiámat. HISZ AHOL A FIGYELEM OTT AZ ENERGIA. Kaptam egy naplót, s írtam, ragasztottam, hisz egy valamit tudtam, hogy milyen életet szeretnék élni , ha felépülök. Olvastam a Vonzás Törvényét, gyakoroltam, s próbáltam hasznát venni a mindennapokban.

Egy dolog lett világos számomra, hogy mindent csak úgy érhetek el, ha elkezdem önmagamat megismerni, megértem s gyakorlom az önszeretet, önértékelés fogalmát, hisz ENÉLKÜL SEMMI SEM MŰKÖDIK, EZZEL VISZONT AZ EGÉSZ VILÁG ÚJ ÉRTELMET NYER. Volt még egy dolog ami világossá vált. Mindig legyenek céljaink, amiért minden egyes nap érdemes felkelni, s  gondolatban eljutni oda, hogy tudom, hogy egyszer képes leszek elérni azt, s ezért minden egyes nap egy lépéssel többet is teszek. Az a félelem pedig hogy mi lesz velem a célom elérése után azért felesleges, mert az Univerzumban mindig egyre jobb, s jobb dolgok mutatják meg magunkat nekünk, ha akarjuk, s egyre jobb és jobb célok felé haladhatunk..

Családi harmónia

Mielőtt nekikezdtem a blogírásnak, csak annyit tudtam, hogy szeretném valamilyen formában megosztani az eddig szerzett tudásomat, tapasztalataimat az emberekkel. Amikor megjelent az első blog, s érkeztek a visszajelzések, nagy örömmel töltött el, hogy ennyien érdekesnek találjátok a gondolataimat. Nagyon köszönöm Nektek a sok lelkesítő visszajelzést, remélem a továbbiakat is érdeklődve fogadjátok.

A mai témám az anya-gyerek kapcsolat, s a családi harmónia.

Sokszor hallhatjuk spirituális, tudományos írásokban, hogy az önmagunkhoz s az élethez való viszonyunk, illetve annak alakulása, többnyire attól függ, hogy milyen kapcsolatunk volt édesanyánkkal gyerekkorunkban, a megszületésünk illetve a fogantatásunk pillanatától kezdve.

Hogyan is kell ezt elképzelni?

Az anya és a bébi között egy erős lelki köldökzsinór működik, ami által a magzat érzékelni és rögzíteni tudja az anya összes viselkedési mintáit, s képes azokat elraktározni a tudatalattijában, ami később hatással lehet a személyiségfejlődésére és a felnőtt életére is. Ha például az anya egy stresszhelyzetben szorong, akkor a baba is ezt a reakciót tanulja meg, s válik a komfortzónája részévé.

Az anyuka, minden gyermek életében egy különleges helyet foglal el. Általában ő az akihez fordulhatunk örömünkkel, bánatunkkal, s akivel legelőször építjük ki a bizalmi kapcsolódást, amit ősbizalomnak hívnak. Ez a harmónikus kapcsolódás segít nekünk abban, hogy bátran bízhatunk magunkban, s a környezetünkben, így ha bármikor nehézségekkel, vagy kisebb problémákkal találjuk szemben magunkat, akkor a megoldás könnyedén, kudarcok nélkül mehet végbe. Viszont az ősbizalom hiánya, amikor nincs meg ez a harmónikus kapcsolódás, a következő berögzött hitrendszerekhez (azok a minták, amelyeket feltétel nélkül elfogadtunk a szüleinktől, tanárainktól, stb.) vezet,mint például, "nem vagyok önmagamért szerethető", illetve "ahhoz hogy szeressenek mindig teljesítenem kell". Innen ered a felnőttkori  teljesítménykényszer, munkamánia, maximalizmus, s egyéb önértékelési problémák.

De még mielőtt elkezdjük hibáztatni a szüleinket esetleges negatív történésekért, meg kell értsünk néhány dolgot.

• Minden probléma javítható, ami nem mindig megy könnyedén magától, hisz mindegyik más és más, s a források is különbözőek. Sok önfejlesztő módszer, technika létezik már manapság, amelyek arra valók, hogy szembe nézzünk az adott negatív helyzettel, megtaláljuk azok gyökerét, hogy honnan is erednek. Szembe kell nézni olyan hitrendszerekkel is, amik a környezetünkből ragadnak ránk az évek során, és korlátozó tényezővé válnak az életünkben. Egy példa amit gyakran hallhatunk mi nők: Hogy a  szülés fájdalmas, nehéz dolog. Ismerek olyan nőt, aki könnyedén szülte meg gyermekét, és nem élte meg traumaként. Míg más, aki folyamatosan azt hallja, hogy a szülés ilyen meg olyan fájdalmas, az nagyobb valószínűséggel  jobban fog szenvedni a szülés alatt, mint az, akinek ezzel kapcsolatban nem voltak elraktározott rossz érzései. Itt meg kell jegyeznem, hogy  ezért nem  kell mindent magunkra venni, amit mások mondanak, mert mindenki másképp él meg bizonyos helyzeteket, s ami másnak kellemetlen, az nekünk lehet pozitív élmény.
  
• A másik dolog, hogy én nagyon is hiszem, s ezt most, mint egy Anya is mondom nektek, hogy a legtöbb szülő jól akarja csinálni, s segíteni akar a gyerekének, nem pedig ártani neki, még ha  sokszor ez nem is úgy tűnik. A gyereknevelés egy életre szóló vállalás, amit mindig lehet jobban csinálni, s amiben folyamatosan tanulunk, folyamatosan korrigálunk, javítunk.  Megismerjük önmagunkat, a kapcsolatainkat, s az egész élet új értelmet nyer ilyenkor. Olyan is van, hogy gyermekkorban megfogadtunk magunknak pár dolgot, hogyha majd szülők leszünk, mi mit hogyan fogunk másképp csinálni. Szerintem ilyen elég sokunknál volt.:) Viszont ahogy mi változunk, úgy változnak a gyerekeink is.

Volt egy kedves játszótársunk anno, aki többször elmondta,  hogy ő bizony felad egy hirdetést, hogy szüleit elcseréli, mert túl szűknek érezte a keretet, amiben mozoghatott a szülők felügyelete mellett. De vajon mi is  határozza meg a keretet, s magát a szülői minőséget?

1. Milyen a generációkon át öröklött, tudat alatt bevésődött minta? Mit jelent anyának lenni? Mi az elvárás az anyáktól és apáktól általánosságban?
   
2. Kinek milyen gyerekkora volt, ki mit látott a szüleitől? Mennyire tudott azonosulni az ott megtapasztalt dolgokkal?
   
3. Kinek milyen a személyisége?
   
4. Mik azok a minták, értékek, amit képviselni szeretne majd szülőként?

Számomra az ikertestvérem s nővérem közelsége mellett, az anyukám, s persze apukám jelentette a biztonságot. Mint már említettem, hogy a kellemes, megnyugtató környezet, s az anya gondoskodó magatartása, hozzáállása a legfontosabb egy gyermek életében. A magzat egy igazán intelligens  személyiség, akinek az anyaméhben tanulási képessége, emlékezete van. A csecsemő arra vágyik, hogy ne legyen éhes, tisztába tegyék, foglalkozzanak vele, szeretgessék, ha fázik betakarják, illetve ha nyugtalan megvigasztalják, s megértsék. Ilyenkor megtapasztalja, hogy rábízhatja magát az őt gondozó személyre. Ezzel kezdetét veszi a kötődés és a bizalom kialakulása. A csecsemőkoromra nem igazán emlékszem, arra  viszont már igen, hogy amikor már tudtunk járni, sokszor egy ágyban ébredtünk Nyuszkóval, attól függően hogy külön fekhelyünk volt. Ez visszavezethető a magzati korban átélt biztonságra, az egymáshoz tartozás érzésére. Az első napok az óvodában elég stresszesen teltek, nehéz volt az anyától való elválás. Sírtunk, mert hiányzott anya, sírtunk mert hiányzott a megszokott családi légkör. A legjobb mindig az volt, amikor láttuk, hogy megérkezik értünk, s érezhettük a közelségét. Szóval azt most megerősíteném, hogy az ikrek is ugyanúgy vágynak az anyai közelségre, mint az aki egyedül jön a világra. Azon kívül, hogy a bizalmi kapcsolat a testvérek között már a pocakban kialakul, a szülőkkel is ki kell alakuljon. Mi úgy nőttünk fel, hogy anya mellett, apa is abszolút része volt a családi egységnek. Mindketten odafigyeltek ránk, s amellett, hogy minket neveltek, dolgoztak, voltak céljaik, álmaik. Mi pedig oviba, majd  iskolába jártunk, amikor betegek voltunk az apai nagymamánk vigyázott ránk, mert a másik nagyi vidéken élt. A hétvégék mindig a közös családi együttlétről szóltak.

 Biztos vagyok benne, hogy az ikres anyukáknak egyszerre kettő vagy több babával még nagyobb kihívás, tehát nagyon jól jön az édesapa segítő keze, s támogatása. Már korábban említettem, hogy az anya szerepe miért olyan fontos a  kisgyerek életében, de pár szót had ejtsek az apákról is. A magzat jóval a hallószerv kifejlődése előtt is hall, szóval jól érzékeli a környezetét, a környezetében lévő személyek hangját is felismeri, így az apuka is fontos szerepet tölt be a kommunikációval, s a testi kontaktussal, gondolok itt arra, mikor simogatja a kis pocaklakót, illetve beszél hozzá.  Egy gyerek fejlődéséhez szükség van az anya modellen kívül az apa modell szerepére is, de ezek a szerepek nem igazán felcserélhetőek. Az apa maga a férfiszerep példaképe, és jelentős szerepe van a tekintély és tisztelet kialakításában. Az első három évben a szülői szerep nagyjából megegyezik, hisz az elsődleges feladatuk többek között: a gyermek gondozása, védelme, illetve a határok tisztázása. Az anya kezdetben a biztonságért, érzelmi fejlődésért felel, az apa pedig a támogást, s a családi stabilitást biztosítja a férfiúi jellemén keresztül. Minél harmónikusabb a szülők kapcsolata és nevelési stílusa, annak nagyobb a gyermek esélye a kiegyensúlyozott és biztonságos kötődés kialakítására. Ehhez viszont szükséges a szülőknek a saját kapcsolatukat is ápolni.

Apukánk sokszor későig dolgozott, de mikor hazajött,  mindig kedvesen, szeretetteljesen viselkedett. Szerencsére nekünk volt szerencsénk megismerni az anyai és az apai együttműködést, amit úgy gondolom, hogy sikeresen teljesítettek.

Az elmaradt kapcsolatok hiánya  korrigálható. Ha valaki úgy érzi, hogy nem olyan gyerekkora volt, amit szeretett volna, ne keseredjen el, mert minden minta felülírható, s minden változtatható. Szülőként minél jobban képesek vagyunk a testi-lelki egyensúly megtalálására, annál jobban hozzásegítjük gyermekünket egy jobb, s boldogabb élethez.

A kezdetek

Általában mindenki a legjobban próbálja élni az életét. Vannak viszont olyan időszakok, amikor nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Azt érzékeljük, hogy valahogy nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretnénk. Megjelenik egy betegség, egy kedvezőtlen szituációban, helyzetben találjuk magunkat, vagy csupán azt vesszük észre, hogy most nincs rendben az életünk. Hogy mindez miért történik, azt nem is sejtjük.

A blogban a saját életemen, tapasztalataimon keresztül mutatom be a tudatos önfejlesztés menetét, előnyeit, szemléltetve azt, hogy nekem hogyan alakult az életem a magabiztos gondolkodás, s az önmagamra találás útján. Tartsatok velem..

 Biztosan hallottatok már a tudatos és a tudatalatti elme működéséről. A tudat napi szinten 5%-ban, míg a tudatalatti 95%-ban működik. Szóval láthatjuk, hogy melyik fog inkább érvényesülni?

 Egy példa: Vezetés közben figyeljük az utat, hogy merre kell mennünk, miközben a tudatalattink minden motorikus tevékenységet elvégez, a pedálok és a váltó kezelésétől kezdve, a légzésünkig, minden részletre figyel.

 EGY RÖVID ELMÉLET:

Tehát a tudatalattiban nincs jó vagy rossz, itt találjuk az emlékeket és az érzékeléseket, valamint ezek felelnek a gondolkodásmódunkért, a hiedelmeinkért és a viselkedésünkért. A tudatos elme pedig a napi szintű működésünkre hoz döntéseket, s képes gyorsan eldönteni mi a jó és mi a rossz. A testünk minden másodpercben a tudatalattiból érkező automatikus programokra reagál. A tudatos elme képes új viselkedésre és szokásokra programozni a tudatalattit, ez a képesség adottságként él bennünk. Tehát felül tudjuk írni, korrigálni tudjuk a feldolgozatlan információkat, amelyek sokáig bennünk raktározódtak.

Mindannyian azért vagyunk a földön, hogy pontosan azt tapasztaljuk meg, amit éppen megélünk. Ennek a ténynek a tudása, illetve az, hogy szabad akaratunknál fogva mindig rendelkezünk a választás lehetőségével, erőt adhat életünk megszépítéséhez. Bármilyen helyzetet megváltoztathatunk. Ha figyelmünk középpontját valami másra helyezzük, s tudatosan megválogatjuk a gondolatainkat, mellyel befolyásolhatjuk a vágyott dolog kimenetelét, akkor az általunk kibocsátott rezgésszint is megváltozik, ami pedig ajtót nyit egy másik, lehetséges megvalósulás előtt. Minél nagyobb megpróbáltatást jelent egy drámai helyzet, annál nagyobb a nyereség önmagunk megerősítésében.

Mindezt megpróbálom bemutatni, érzékeltetni a saját életemen keresztül.

 Két lánytestvérem van, ebből az egyik, az ikertestvérem. Egypetéjű ikrek vagyunk, ami azt jelenti tudományosan, hogy egy petesejtből fejlődünk ki, ennek következményeként az egypetéjűség, egyneműséget eredményez. Ikernek lenni jó, legalábbis én élvezem. Egy különleges állapot és különleges létezés, egy "megmagyarázhatatlan" erős lelki kapoccsal.

A fogantatás pillanatától kezdve nem vagyunk egyedül. Már magzati korban is folyik a kommunikáció, néha kisebb, nagyobb vívódásokkal fűszerezve, hisz tudjuk, hogy hónapról, hónapra egyre kisebb a hely. Bizonyos idő után, már kiismerjük a másik felünket, s ekkorra már, egy igazi barátság, nagyfokú bizalom, odafigyelés, együttműködés veszi kezdetét. Már az anyaméhben eldől, hogy ki lesz az erőteljesebb személyiség, általában ő is bújik ki először. Nézzük hogyan látja a heyzetet a később született egyén? Ez vagyok Én:)))))

Gyermekként sokat játszottunk együtt, voltak közös, illetve külön barátaink is, s a tudat, hogy vagyunk egymásnak elképesztően erős volt. Sok szituációban megmutatkoztak a különbségek is köztünk, ami persze természetes volt, hisz két teljesértékű egyénről beszélünk.

Sokáig a családi étkezéseknél azt hallgattam apukámtól, hogy az ikertestvérem akit innentől csak Nyuszkónak hívok majd, elszívta előlem az "energiát". Hisz ő volt a temperamentumosabb, sikeresebb, energikusabb, ügyesebb. Ez megmutatkozott a közös játszásaink során is, ha valami neki nem tetszett, elrombolta a játékot, én pedig csak hagytam, tűrtem, mert úgy éreztem, tehetetlen vagyok egy ilyen szituációban. Szóval apukám a korábbi mondatával, csak jelezni próbálta, hogy jó lenne picit szívósabbá válnom, ha érvényesülni szeretnék a későbbiekben. Ennek ellenére én képviseltem a nyugodtabb, megfontoltabb, szolidabb egyének táborát. Soha nem éreztem irigységet iránta, inkább abszolút természetesnek éltem meg, hogy különbözőek vagyunk, s mi így egészítjük ki egymást.

Azzal, hogy másodiknak születtem, lelki szinten elkönyveltem, hogy Nyuszkó mellett csak vesztes, s bármilyen egyéb más helyzetben is, csak 2. lehetek. Hogy értsétek, hozok pár példát:

1.példa: BÁRMILYEN sportot versenyszerűen elkezdtünk, valahogy ő mindig előrébb végzett mint én. Úgy éreztem, hogy nekem ugyanazért a dologért kétszer annyit kell dolgoznom, s még igy sem vagyunk egy szinten. Azt  szűrtem le ebből, hogy kemény, fáradtságos munkával bármi elérhető, de nem tartottam viszont magam annyira jónak(önbecsülés) , hogy el is tudjam érni, amit célnak kitűztem. Voltak sikereim a versenyszerű lovaglásom során, de a kishitűség kihatással volt a teljesítményemre.

2.példa: A fiúk őt mindig hamarabb vették észre mint engem. Miért? Nyuszkónak egyedi stílusa, megjelenése, kisugárzása mindig oda vonzotta az emberek tekintetét. Hozzá képest én csak egy abszolút szolid kivitel voltam. Mindeközben nagy nyugodtsággal hátulról támogatva, csodálva, teljesen lemondtam, elfeledkeztem önmagamról. Elkönyvelve azt, hogy a kapcsolatokban (szülő-gyermek, tanár-diák, baráti kapcsolatomban, párkapcsolatokban, stb) az a helyes, ha az egyik fél domináns, a másik pedig a mindent eltűrő, megengedő, persze bizonyos határig.

3.példa: Voltak közös munkahelyeink, ahol szintén azt éreztem, hogy én csak a testvérem árnyéka vagyok, s azért vagyok ott valaki, mert hozzá tartozom. Ezek a munkák számomra hamar véget is értek, mindig ilyen, vagy olyan okból kifolyólag. A végeredmény, hogy én távoztam, Nyuszkó maradt, továbbra is elismerve az ő munkáját, szóval az önmagamról alkotott negatív kép, ismét bebizonyosodni látszott.

Ezeket nyilván jó kis tanuló pénznek veszi az ember akkor, az egészből semmit sem értve, félig összeroskadva, s ha nincs semmi spirituális rálátásunk (ami akkor nekem még nem volt), csak találgatunk, hogy miért kapjuk ezeket?

 Mint láthatjuk, az életben minden mindennel összefügg. Az ember akár teljesen más beállítottságúvá (ez magába foglalja a személyiség típusodat, a temperamentumodat, a hozzáállásodat a dolgokhoz, szemléletedet, és az érdeklődési irányaidat) válhat élete során, hiszen mindez teljes mértékben megváltoztatható, fejleszthető, alakítható.

Szóval mára már tudom a tudatos gondolkodás, a ThetaHealing önfejlesztő módszernek a segítségével, hogy bátran ráléphetek az útra, amelyiken mindig is járni szerettem volna, hisz lehetséges a változás fájdalmak, drámák, traumák nélkül, és önmagam feladása, lemondása nélkül is.